Tegnap reggel az egyik áhítatos könyvből, amit szoktunk olvasni, Pál és Szilász történetét olvastuk. (Annyira nem szeretjük az áhítatos könyveket csak magukban, mert sokszor csak kiragadnak egy-egy igevereset és írnak hozzá valami magyarázatot, ezért is inkább kicsit még utánanézünk a kontextusnak, amikor olvasunk belőlük a hangolódás kedvéért. Ezt tettük most is.)
Pontosabban azt a részt olvastuk, amikor börtönbe kerül Pál apostol és társa Szilász (Apcsel 16).
Szerintem már ez a kijelentés magában is elég, hogy börtönben vannak és nem is akármilyen tömlöcben. Elég mélyen és még kalodában is. Csak gondoljunk bele:
Ami a meggyőződésünk és aminek élünk, az a magatartás és élet oda vezet, hogy börtönbe kerülünk. Ez Magyarországon elég extrém, de vannak olyan országok világszerte, ahol a hívő keresztyén embereknek meg kell szenvedniük a hitük miatt.)
Kerestem egy képet... mert ez még szemléletesebben mutatja, hogy mit csináltak, mivel foglalták le "unalmas perceiket" a börtönben.
ÉNEKELTEK, MAGASZTALTÁK ISTENT!
Miéééééért??? Érthetetlen. (vagy csak nekem?!)
Nem sírtak-ríttak a helyzetük miatt, nem könyörögtek, hogy "Isten! elfelejtettél minket?! Mennyi mindent tettünk érted és most hagyod, hogy itt sínylődjünk?", Nem! hanem magasztalták, dicsérték Istent még "ilyen" körülményekben is.
Na! Én mikor vagyok képes erre?! Persze, a gyülekezetben, istentiszteleten vasárnap/ szombaton igen.
És a hétköznapokban, amikor nehéz, amikor nem alszol éjszaka, mert nem tudod, hogy miért sír pici Porontyod... és már kipróbáltál mindent, hogy miért sírhat. De mégse, még mindig és egyre jobban sír. Újra és újra visszavezet magához és ahhoz a tényhez, hogy a legnagyobb szükségem, szükségünk Rá van!
Tanít az ÚR! És ez jó, ezért imádkozunk... és igen, Isten tényleg imameghallgató Isten :) Csak néha nem úgy teszi a fejlesztést, ahogy mi azt gondoljuk, nem mindig kényelmes :P
Tegnap volt egy nagyon kellemes baráti beszélgetésünk. Pont ilyen dolgokról beszélgettünk, mit tanít nekünk az Úr a napokban, hetekben, milyen hibákra mutat rá az életünkben.
Emlékszem az egyik atlétika tanárom mondatára a Tesi Egyetemről: "Ami nem fáj, az nem használ."
És igaz, nagyon sok minden, ami fizikailag megállja a helyét az edzések területén, lelkileg is megfigyelhető párhuzamot mutat. Isten farag, alakít minket és a formálódás általában nem kellemes, mert rájön az ember, hogy még mindig nincs kész :) :P És ez őszintén szólva nehéz.
Még mindig van hiányosság, testiesség (ami csak a test kívánsága), olyan tulajdonság az életünkben (bármilyen furcsa is :D), ami nem tetszik Istennek.
De ez jó! Alázatban tart Isten előtt.
Tehát arra hívlak kedves barátom, testvérem, hogy magasztaljuk az Urat, akkor is, amikor nehéz, hogy megtapasztalhassuk az
Ő szabadítását.
Ne azért, mert más látja, mert valami jó történt az életünkben, áldásokat kaptunk, hanem pusztán azért, mert
Ő AZ EGYEDÜLI, AKI MÉLTÓ RÁ!
Ajánlom elolvasásra a történet végét ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése