Mediáció Isten szemszögéből?

Mit jelent a megbékéltetés? Konfliktuskezelés? Mediáció ...

 Azért gondoltam, hogy megosztom ezt a dolgozatot veletek, mert pont ma beszélgettünk valakivel, aki felajánlotta mediációs tevékenységét, hogy ha szükségünk lenne rá a szolgálatunk során. 

Aztán megtaláltam ezt a dolgozatot ...

Mediáció dolgozat

Isten békéltetésének módszere

Csuhai Eszter – MA II.

Baptista Teológia

2014.05.15.

            Azért választottam ezt a témát, mert nagyon fontos és most aktuális is a saját életemben. Érzem, hogy nem mennek jól a dolgok, ha nincs az ember kibékülve Istennel. Az egyik, ami a születéstől elkezdődő állapot. Bűnös állapotunk miatt szükségszerű, és ezt érzi is az ember, hogy kibéküljünk Istennel és valahogy próbáljuk rendezni vele a kapcsolatunkat. A másik, hogy miután átadtuk neki az irányítást és megtértünk, szoros személyes kapcsolatban éljünk vele és tőle kérjük az irányítást, vezetést. Ha nem így tesszük, akkor a lelkiismeretünk által Isten jelez és félünk a jelenlétében lenni.

            Én is nagyon sokszor tapasztaltam másokkal való beszélgetések kapcsán, de a saját életemben is, hogy legtöbbször akkor nem tudok kijönni másokkal, amikor Istennel nincs rendben a kapcsolatom. Amikor nem szeretem őt teljes szívemmel, teljes erőmmel, teljes elmémből, mindenemmel. Nehéz kérdés ez, hogy valójában mit is jelent ez a parancs. Hogyan tudom a teljes valómmal szeretni az Urat. Azt gondolom, hogy ez is olyan törekvésre való felhívás, mint a többi parancsa az Úrnak. Tudom, hogy úgysem vagyok rá képes, ezért van szükségem Rá. Ezért van szükségem a kegyelmére minden egyes nap.

Azt hiszem most megyek keresztül egy olyan időszakon, amikor még inkább felértékelődik bennem a kegyelem fogalma és hatásköre. A kegyelem megújító erejének megtapasztalása, hogy semmire nem vagyok képes magamtól és minden egyes napban szükségem az Úrtól való függésre. Ez valójában nekem nagyon nehéz. Nehéz elengednem magam és bevallani, hogy akkor is, ha sokat tudok, sok mindent tapasztaltam, nem elég. A megszentelődés útján is, amire megtérésünk után lépünk, nem vagyunk képesek magunktól változni. Azt is az Úr végzi el bennünk. Nekem, nekünk csak hagynunk kell, kellene.

Nehéz egyértelmű választ adni arra, hogy mi Isten békéltetésének a módszere. Annyira csodálatos és minden egyes alkalommal mikor vizsgálom az Urat, rácsodálkozom, hogy milyen sokszínű az Atya gondoskodó szeretete. Milyen szerető, de egyben szent és igazságos is, ami nem mindig kényelmes és örömteli, viszont hasznos. A legjobb dolog a világon, minden fájdalom és seb ellenére is, az Úr kezébe esni és onnan nem kiesni.

A legnehezebb talán, mikor az ember ezt tudja, mégis néha fájdalmat okoz az Atyának azzal, ahogy viselkedünk, viselkedek. Nem könnyű megbocsátani magunknak és másoknak.

Azt gondolom a megbékélés szolgálatában állni valahol itt kezdődik. Meg tudni bocsátani magunknak, azután is, ha olyat teszünk, ami fájdalmat okoz az Úrnak. Sírni tudni a bűneink felett, de aztán felállni, felvállalni a felelősséget és tovább járni az úton, amit Jézus kijelölt a számunkra. Tudni, hogy kik vagyunk, nem könnyelműen élni a keresztyén életünk, hanem felelősséggel. Sokszor azt gondolom, hogy nem is éri meg, mert milyen nehéz. Utána viszont arra kell rájönnöm, hogy a másik út sem könnyebb. Nem könnyebb felelőtlenül élni. Lehet, hogy annak tűnik, de a végén ott lesz az elszámoltatás. De aki nem vesz tudomást Istenről, az is tudja valahol a szíve mélyén, hogy mi a jó és mi a rossz. Ott van a lelkiismerete mindenkinek. A Rómaiakhoz írt levél 2. részében ez áll:

¹¹ Mert Isten nem személyválogató.

¹² Akik ugyanis törvény ismerete nélkül vétkeztek, a törvény nélkül vesznek el, és akik a törvény ismeretében vétkeztek, azok a törvény alapján kapják meg majd az ítéletet.

¹³ Hiszen nem a törvény hallgatói igazak Isten előtt, hanem a törvény megtartói fognak megigazíttatni.

¹⁴ Mert amikor a pogányok, akik nem ismerik a törvényt, természetes eszük szerint cselekszik azt, amit a törvény követel, akkor ezek a törvény nélküliek önmaguknak szabnak törvényt.

¹⁵ Ezzel azt bizonyítják, hogy a törvény cselekedete be van írva a szívükbe. Erről lelkiismeretük és egymást vádló vagy éppen védő gondolataik együtt tanúskodnak majd,

¹⁶ azon a napon, amelyen megítéli Isten az emberek rejtett gondolatait az én evangéliumom szerint Krisztus Jézus által.

Félni az ítélettől és felszabadultnak lenni az ítéletre, mint aki tudja, hogy kegyelem által van üdvössége, „nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef.2:8-10)

A Királyok 1. könyvében olvasott történet a két asszonyról, akik Salamon elé viszik az ügyüket, nagyon érdekes. Salamon nem megy utána nagyon a történteknek, pedig nincsen sok tanú. Az egyik anya vádol, a másik próbál védekezni, de mikor a Király konfrontálja őket a döntésével, mindjárt feltárul az igazság. Az igazság pedig mindig megmutatja, hogy hol van a valóság és merre kell menni. Nem biztos, hogy mind a két félnek jó volt, sőt, de kiderült az igazság. És nem is a király mondta ki, hanem ők maguk. Hogyan lehetünk olyan békéltetők, akik nem a saját igazságukat erőszakolják rá másra, hanem megvárják Isten konfrontáló kérdéseit és döntését.

Van értelme a mediációnak vagy Isten bölcsességére van szükség?

Azt gondolom jogos a kérdés és fontos, hogy tanuljunk és lássunk más példákat. Legyen tapasztalatunk, beszélgessünk, hogy mi az, ami működik és mi nem. De a legfontosabb, hogy kérjük a Bölcsesség Urát, hogy adjon az övéből egy picit, mert mi úgyse tudjuk hosszú távon megoldani az emberek kérdéseit.

Jézust követni és utánozni. Ő hogyan tette? Hogyan ment oda emberekhez, akik éppen vitatkoznak?

A Lukács evangéliumában olvasott történet alapján, mikor Jézus odaszegődik az emmausi úton a két tanítványhoz. Annyira elvoltak magukkal foglalva, hogy nem is figyeltek arra, hogy valaki még ott van mellettük, aki talán tudna segíteni. De Jézus nem fedi fel rögtön magát, megvárja, míg kikérdezik, kifaggatják, azután elmondja, hogy ki is Ő valójában és mit akar tőlük. Megdöbbennek és szerintem biztos felmerült bennük, hogy miért nem hagyták abba hamarabb az értetlenkedést.

Jézus odajön vagy odaküld valakit hozzánk, vagy éppen minket másokhoz, hogy olyan képet kapjunk róla, amilyen ő valójában. Sokszor azonban nem figyelünk a körülményekre, pedig lehet, hogy éppen imádkozunk is valami jelért, vezetésért. Elvagyunk magunkkal foglalva vagy éppen mással, lehet, hogy éppen teológiai vitát folytatunk és nem vesszük észre az Urat és az Ő halk közeledését és vezetését. Szeretnék engedelmes báránya lenni a Pásztornak, felismerni a hangját és követni Őt.

Korinthusiakhoz írt 2. levél, 5.rész:

¹⁸ Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát.

 ¹⁹ Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét.

²⁰ Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!

Semmit nem érdemlünk, mégis szeret, mégis vissza akar fogadni minket a kegyelmébe és a vele való kapcsolat helyreállásába. Hogy szerethet ennyire? Mindig ledöbbent és még jobban fáj, ha nem tudok Hozzá méltón élni, mint, aki hálás gyermeke.

Ha el tudunk jutni oda és el tudunk juttatni másokat is oda, hogy Krisztus mit tett értünk, hogy nem érdemeltük meg, mégis megtette, hogy helyreállhasson a kapcsolatunk Vele, akkor megértjük egyfelől, hogy nincs jogunk haragudni, magunkat mutogatni, mint, akik tettek valamit. Akkor már könnyebb a másik felé fordulni és megbocsátani, helyreállni, a megbékélést szolgálni. Hogyan tudom elősegíteni? Azt gondolom nem mindenféle technikával és mediációs taktikával elsősorban, hanem Isten bölcsességével. Ő az, aki tartós változást tud hozni a szívekben, olyat, ami őszinte és nem csak a show kedvéért történik. Elérhetjük, hogy egy kis vitatkozást megakadályozzunk talán, de mi lesz utána. Mi lesz, ha elmegyünk. Ki marad az embereknek?

Annyira azt érzem, hogy nem rám, ránk van szüksége a világnak, másoknak, hanem Krisztusra. A vele való helyreállás, megbékélés a legfontosabb. Persze, ebben mi is lehetünk eszközök. Ez hatalmas felelősség és lehetőség is. Csak Krisztusra figyelve sikerülhet bármit is elérni, Őt megmutatni az embereknek. Zárlat-elhárítás. Segíteni, hogy újra lehessen kapcsolat a felek között.

Velem kezdődik. Meg tudom-e mutatni az embereknek, a körülöttem élőknek, hogy mennyire Krisztusra hagyatkozom vagy nem. Próbálkozom magam vagy átadom neki az irányítást és a vezetés?!

Különböző gyakorlatokkal való találkozás az életünk során:

Mindig-soha gondolkozás. Szerintem azért is csináljuk ezt, mert könnyű ezzel magyarázni a dolgokat és könnyű így visszavágni, ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni a másik viselkedését vagy gondolkodását. Több idő és energia, míg sikerül kibékülni vagy egyezségre jutni. Meg persze fel is kell adnom magam egy kicsit és ’Azért azt nem tehetem.’ Önzőek vagyunk alapvetően és itt is Krisztus szeretetének és kegyelmének szembesítő igazsága tud segíteni.

Nagyon sok gyökere lehet a konfliktusoknak és mivel mindent tudományosítunk, neveket is adunk nekik. Mint például: Elme-olvasás, Jóslás-beszéd, Érzelmeinkkel való túlzott foglalkozás,…

Mindezek olyan negatív gondolatok és gondolkozás, amikkel érdemes tisztában lenni, hogy az emberek tudják, hogy értjük miről van szó, de aztán fontos, hogy hogyan vezetjük őket vissza az Úrhoz és azokhoz az igazságokhoz, amik az Ő Igéjéből fakadnak. Nagyon fontos, hogy az életünk alapját az Ő Igazságai alkossák. Arra, Rá építsük az életünket és ne a múltunk élményei, érzései határozzák meg a jelenünk, hanem a Krisztusra figyelő élő kapcsolatunk.

Sőt, ne a bűntudat vezérelje a célkitűzéseink, hanem Krisztus és a másik iránt való szeretetünk. Ezt én is tapasztaltam. Van bűntudatom, jobban akarom csinálni és ilyeneket mondok, hogy ’Jobban kéne igyekeznem.’ ’Több időt kéne ezzel vagy azzal töltenem.’ De aztán nincs kedvem ahhoz, amit éppen mondok. Nehéz, mert olyankor nem tudok kitörni és változtatni. Valójában csak Isten tud erőt adni és mozgatni az akaratomat is.

Hajlamos vagyok, főleg akkor, ha valamit rosszul csináltam és tudok is róla, hogy negatív jelzőkkel illessem magam és néha másokat is. Azt hiszem az ember jobban érzi  magát, ha másokat megbélyegez és lealacsonyít. Kihez hasonlítjuk magunkat? Néha persze, ha másokhoz mérjük magunkat, akkor méltán érezhetjük magunkat nagyobbnak, de vajon ha Krisztus mellé állítjuk magunkat akkor majd hogy érezzük magunkat? Mindig arra jövök rá, hogy felesleges másokkal összehasonlítanom magam, mert úgy sem az fog számítani. Az fog számítani, hogy az Úr mit gondol rólam, rólunk. Arról az emberről, aki a segítségemet kérte vagy akiknek próbálok segíteni. Persze, nem biztos, hogy mindig rögtön nyitott lesz a másik Isten felé vagy az Ő igazságait hallgatni, de nekem az a felelősségem, hogy elmondjam, mint, akire a békéltetés szolgálata lett bízva. Krisztus a megoldás. Ezt lehet körültekintően, mediációs taktikákkal és türelemmel prezentálni, de a végső ok és cél az Istennel való kibékülés lehetőségének prezentálása kell, hogy legyen.

            Azt a meggyőződésem, hogy nagyon nehéz, de az egyik legfontosabb, hogy felelősséget tudjunk vállalni a tetteinkért. Nem mást hibáztatni, nem magunkat vádolni tovább, mint, ahogy Isten akarja. Őszintén odamenni Elé, elmondani Neki, esetleg olyan valakinek a bűneink, hibáink, akiben megbízunk. De tudni és bízni Isten hűségében, szentségében, megbízhatóságában és abban, hogy tartja magát az ígéreteihez.

Nagyon sokat jelent nekem ez az igevers mostanában még inkább. János 1. levele, 1.rész:

⁹ Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.

Tehát azt hiszem, hogy Isten mediációs gyakorlata az, hogy feltétel nélkül szeret, de igazságos. Nem szereti a bűnt, de szereti a bűnöst. Magához akar szeretni minket és tudatni velünk, hogy nem vádol többé, ha őszintén bevalljuk neki a bűneinket és rábízzuk az életünk irányítását. Felment minket az önvád, bűntudat, lelkiismeret-furdalás alól. Szeret és néha ez hihetetlen és az önző, öntelt embernek nehéz elhinnie és elfogadni a kegyelmet. De anélkül értelmetlen és céltalan az életünk.